Ma volt életem első íjász edzése!!! Juhúúú!!! Hát mit mondjak... szerelem volt első lövésre... mint a fafaragás, vagy a sárkányeregetés, vagy a Bakony.

Hálás vagyok az Égieknek, hogy ezek mind megadattak nekem és hálás vagyok G.-nek, hogy  elérhetővé tette őket a számomra.

Szóval a mai nap ismét egy csudás nap volt.

Olyan felemelő, sőt misztikus érzés egy íjat kézbe venni. Egy fegyvert, ami csak arra vár, hogy felajzzák és használják... Volt már íj a kezemben, sőt lőttem is már régebben, de ez most valahogy más volt. Már amikor bementünk a terembe, már akkor tudtam, hogy melyik lesz az enyém. Ott mosolygott rám az állványról. Mintha rám várt volna. Én voltam az utolsó a választásban és az összes íjat leszedték mellőle. Ő meg csak mosolygott és alig várta, hogy kézbe vegyem, ahogy én is. Borzongató érzés volt és egyben nagyon boldogságos.

Aztán eltelt újabb két óra az életemből, amikor megszűnt az idő...

Nem számított más, csak a pillanat. A MOST.

Lövés közben csak az számít, hogy abban a pillanatban, amikor kiengeded a nyílvesszőt, akkor éppen hogy állsz, hogy lélegzel, hogy mozdulsz, hogy nézel, hova célzol. Minden a pillanat tört része alatt történik, ha ellőtted, már nem lehet visszacsinálni. Mint a színházban... ott is ilyen... ha egy mondat elhangzott, már nem lehet visszaszívni, nem lehet másképp eljátszani egy jelenetet. Talán éppen ezért szerettem bele ebbe is...mert "Színház az egész világ...és színész benne minden férfi és nő: fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében."(Shakespeare)

Hát igen, ma estére megint egy kicsit átalakulhattam, megszünhettem létezni és azokban a pillanatokban, amikor lőttem minden más is megszűnt körülöttem. Nem volt semmi más... csak én és az íjam! :)