Üdvözöllek a blogomon!

Ha a kiábrándult nő ingyenprosti lesz...

A szerelemből kiábrándult nő gyermeki énjének zilált családi hátterével együtt hozta magával ezt a kéregető szeretetsóvárságot. Eleinte őszinte, inspiráló, kölcsönös, tiszta érzéseken alapuló párkapcsolatot akart, és azt gondolta, ha a férfiak ölelik, és egész éjjel hozzábújnak, akkor nagyon szerelmesek bele. Aztán nem hívták fel többet, és más nőkhöz bújtak ugyanígy.

Ráébredt, hogy a férfiak nem akarják, hogy ő az életük része legyen. Társra vágyott, a férfiak meg rendelkezésre álló dugópartnerre, de leginkább azt szerették volna, hogy legyen rajta egy on/off gomb, amivel szépen ki-be lehet őt kapcsolni a szexuális, emocionális, és gasztronómiai igényeik szerint.

 

 

 

Ha a nő igényeiről, problémáiról, kérdéseiről, drámáiról, szeretetlenségből fakadó hisztijéről, netán születésnapjáról van szó, akkor nagyon praktikusan off üzemmódban lehet őt tartani. Szerelmet, kötődést, szövetséget akart, a férfiak meg két év után sem akartak semmi közöset, eszükbe sem jutott. Nem akartak sem beszélgetést, sem összeköltözést, sem közös teherviselést, pláne nem udvarlást. A kiábrándult nő önbecsülése súlyosan megbicsaklott, a szíve össze-vissza tört, de nem drámázott, nem lelkizett, és nem hisztizett többé. Nem voltak többé igényei, kívánalmai, elvárásai meg főleg nem, a szívét bezárta, és a kulcsot messzire dobta. Éjjel-nappal nyitva tartó, nonstop ingyen szolgáltatás lett, egy odaadó és befogadó piroslámpás ház, egy menedékhely oázis, ahol férfitest és férfilélek nyugalomra találhat, majd feszültségmentesen távozhat. Azonnal az ágyban kötött ki mindenkivel. Teljesen ingyen, élvezettel, szenvedélyesen, és adakozóan osztogatta kegyeit, ami a legtöbb férfi számára kellemesen gazdaságos opció volt. Ugyanis legtöbbjük általában arra is tudatosan ügyel, hogy a nő, ha egyébként semmi másra nem alkalmas, használatba vétel után ne kerüljön nagyon sokba. A nem létező pénztártól való távozás után így esze ágában sincs reklamálni, sőt, akár le is tagadhatja, hogy valaha a helyszínen járt.

A kiábrándult nő kivonta magát az érzelmek világából, az ő privát türelmi zónájában egy helyben toporogva azt hitte, így halogathat. Ha egy rövid kitérőt tesz és letér a tisztességes lány ösvényről, akkor nem kell gondolkodni, nem kell tervezni, és főleg nem kell érezni. Eltömítheti az agyát, eldugíthatja a lelki fájdalomérzetet szállító ingerületet az idegsejtjeiben, letompul, időt nyer. Majd visszatér arra a másik ösvényre később, valamikor, akkor majd letagadhatja, hogy valaha járt ezen a félhomályos, sejtelmes, titkokkal és sorsokkal tűzdelt helyen, letagadja, hogy használatba helyezték, élvezettel megrágták, majd kiköpték. Önként jelentkezett erre a karitatív pozícióra, alkalmassági vizsgára sem volt szükség. Empatikus lényével szegény, magányos férfiak homlokán simította el a ráncokat, és hagyta, hogy megkóstolják őt, falatozzanak belőle, élvezzék ki, mintha csak gasztronómiai, vagy kulturális élmény lenne.

Beszélgetni is lehetett volna vele, de azt nem igazán szeretett. Talán mert a tisztességes lány múltjára emlékeztette? Millió szava lett volna, egyetlen estébe belesűrítette volna őket, szépséges köntösbe, ünneplőbe öltöztette volna a mondatokat. Hamar leszokott a beszédről, talán mert nem akarta közel engedni őket magához, nem akarta, hogy meglássanak valamit benne, ami valahogyan nem illik ebbe a jelképesen piros lámpás környezetbe, valamit, ami megkülönbözteti őt a többiektől, ami a lakkcsizmás világtól elkülöníti őt, és ráadja a báli ruhát. Nem akarta, hogy bármelyikükből is királyfi legyen. Nem akart üvegcipellőt, tökhintót, nem akart királylány koronát. Nem akart már párkapcsolatot. És ahogy nem akart párkapcsolatot, úgy fordult a kocka, úgy ragaszkodtak hozzá ezek az elmés fickók minél jobban, minél erősebben. Ám ő csak a testét adta kölcsön, mintha be akarná teljesíteni a karmáját, mintha előző életében valódi bordélyházak valódi madámja lett volna.

Aztán egy napon úgy látta, vagy inkább érzékelte, vége van az útnak. Kiírták rá, hogy dead end, zsákutca. Az előbbi kifejezés azért találóbb, mert az út végén nem várt volna rá más, mint nem újraéleszthető, halott, kiégett lélek. Végül is hálás lehet a sorsnak, hogy kipakolta ezt a figyelmeztető táblát a szakadék előtt. Ólmos fáradtság ült rajta, a lelke és teste között százezer év korkülönbség, mindig a lélek győz, az ő javára dől el minden. A test csak védőruha, burok a lelken, könnyebbé teszi az átutazást az életen, és megvéd a közvetlen sérülésektől.

Nevezhetjük rituális megtisztulásnak is, ahogyan zuhanyozott. Erős volt a vízsugár, és a tompa, párás félhomályban halványan hallotta, hogy valaki még mindig eltökélten nyomja a kapucsengőt. Hajnali kettő volt. Zárva vagyunk, suttogta halkan, csak önmagának, majd bugyborékolva, fulladozva, hüppögve nevetni kezdett. Nem ideges nevetés, hanem nyüszítő, felszakadó fájdalom volt az inkább.

Belesírt a zuhanyrózsába, és megállapította, letérni a jól ismert ösvényről, nem igazán biztonságos egy magafajta lány számára.

Forrás

Visszaszoktam a cigire... :(

Húúú... Ilyenkor látom az eltorzult arcokat, amint egyhangúan azt kiáltják: "Na, ha cigire van pénze, akkor kajára is van!"... de ez nem ilyen egyszerű.

Amikor az Ember ilyen élethelyzetbe kerül, amiben én most vagyok, akkor kell valami, ami oldja egy kicsit a feszültséget, különben bedilizik. Nekem eddig a futás volt az, ahol ezt le tudtam vezetni, ki tudtam kapcsolni. Sajnos a derekam hónapok óta be van állva a rengeteg munkától és az idegi terheléstől, így ez az opció kilőve. Mivel egyedül élek és nincs kapcsolatom, ezért ott sem tudom levezetni a feszültséget egy három napos orbitális lepedőakrobatika maratonnal.:)   Így maradt a cigaretta. Amúgy nálam a visszaszokás napi 4-5 szálat jelent. Tehát nem ipari mennyiségben tolom.

Szerintem még mindig jobb, mint ha inni kezdenék vagy gyógyszerezném magam. A piát amúgy sem bírom... mindig előbb leszek rosszul, mint részeg. Gyógyszerezni meg nem akarom magam, mert akkor elveszíteném a munkáimat, és akkor végképp feladnám az életem. Amúgy sem látom értelmét annak, ha valaki leszedálja magát és így kivonja magát a forgalomból. Akkor inkább összegyűjteném az összeset és egyszerre venném be, mert az egy totál élőhalott állapot, ha az Ember úgy él, hogy közben nem  él. Nem, én részese akarok lenni az életemnek. Józanul!!! Nem mondom azt, hogy jó szenvedni. De így legalább tudom, hogyha ebből felállok, akkor mennyit érek. Már pedig fel fogok állni ebből is, mint annyi más sz@r helyzetből az életem során. Azt mondják, hogy amibe nem halsz bele, az megerősít. Hát akkor én kurv@ erős leszek ezáltal.

Most éppen egy totális érzelmi hullámvasúton ülök. Hol jobban vagyok, hogy iszonyúan szenvedek. De ennek is vége lesz egyszer, mint mindennek. Csak nehéz kivárni. De mindennap egy kicsit könnyebb. Ahogy múlik a fájdalmam G. elvesztése miatt, úgy jön vissza belém az életnek egyenlőre nem nevezhető érzés.

G. azt mondta amikor elküldtem, hogy nagyon büszke volt rám, ahogy a semmiből elkezdtem a Tanyaprojektet tervezni... és ez azóta ott cseng a fülemben... és azt hiszem ez az egy mondata ad erőt, hogy tovább menjek az utamon. Ha Ő büszke volt rám... ha egy BARÁT büszke rám... akkor igenis érek én is valamit, és igenis meg tudom csinálni... és MEG FOGOM CSINÁLNI!!! Most még fogalmam sincs, hogy hogyan tovább, hogy merre induljak, hogy mit csináljak, de tudom és érzem, hogy meglesz.

De most még egyenlőre marad a cigi. Az legalább egy időre mindig elveszi az éhségérzetemet is. Apró öröm az ember életében! :-)

Ha már lúd legyen kövér...

Egy újabb adalék, hogy még mélyebb legyen a szakadék. A végrehajtó lefoglalta az autómat és az icipici földemre is rátették a jelzálogot biztosítékként, hogyha esetleg világgá mennék.

Édesapám mindig azt mondja: "Kislányom, ha az embernek semmije nincsen, legalább tartása legyen!". Most már csak az maradt... még egy darabig.

Nos, azt hiszem innen szép felállni!!! :-(

 

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete

Történt valami az életemben, ami miatt az elmúlt napokban nagyon mély és intenzív érzelmeken mentem át. A világvége hangulattól, a sírós-zokogós-depresszíós örületen keresztül az 'annyira jókedvem van, hogy majd kiugrok a bőrömből' érzésen át egészen a 'na, akkor most vágom fel az ereimet' kényszeréig.

Hogy mi hozta ki belőlem ezeket az érzelmeket??? Ami minden érzelmekkel teli emberből kihozná ugyanezt. A felismerés, hogy valami nem fog soha úgy működni, ahogy azt én szeretném. A kétségbeesés, tehetetlenség érzete. A harag, a düh, az önbizalom hiány, a szeretetre éhség.... de elsősorban a félELEM. Félelem az egyedülléttől, az öregségtől, a társtalanságtól, a magánytól, az elmúlástól.

Aztán tegnap hoztam néhány döntést... néhány nagyon fontos döntést.

Persze egész éjjel nem aludtam. Aztán reggel felé, amikor a depresszióm kezdett alábbhagyni és lassan-lassan kezdtem megnyugodni, sok mindenre rájöttem és sok elhatározás született meg bennem. Igen... ahhoz, hogy valami új megszülessen meg kell halnia a réginek. Ki kell ürülni teljesen.

Rájöttem, hogy a mai nap egy újabb kincs az életemben, amiből ugyanannyi óra, perc, másodperc jut nekem, mint másoknak.

Elhatároztam, hogy nem vesztegetek időt arra, hogy olyanon agyalogjak, ami megváltoztathatatlan és nem fogok azon aggódni, hogy mi történhet, hanem maximálisan kihasználom a hátralévő időmet, hogy megvalósítsak dolgokat.

Nem fogok azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha más lennék. Nem vagyok másmilyen és nem is akarok másmilyen lenni. Ez van! Ez valakinek vagy kell teljesen vagy majd kell másnak... vagy ha másnak sem kell, akkor így bírtam járni...

Majd megcsinálom egyedül, azzal, amim van.

Nem fogom többet azt mondani, hogy: "Ha lenne rá időm...", hanem csinálok magamnak időt arra, amire akarok, mert különben semmire sem lesz időm. Elkezdem teremteni és nem elvesztegetni a drága időmet, ami még van. Istenem, hány elfecsérelt órát töltöttem régen a közösségi oldalak hülye játékainak a nyomkodásával. Persze... hiszen akkoriban nem volt semmi célja az életemnek. Csak munka, munka, munka volt.

De most már van célom és rájöttem, hogy van ÉLET a munkán túl.

Igyekszem, hogy javítsak magamon, hogy tökéletesítsem magam, mert szükség lesz rám.

Megteszem, ami tőlem a legjobban telik, mert hiszem, hogy amit adok, azt kapom vissza.

Úgy élek meg minden napot, mintha az lenne az utolsó napom a Földön és nem várom a holnapot, mert lehet, hogy az soha nem jön el.

Csak a MOST van. MOST kell élni és MOST boldognak lenni... nem MA... hanem MOST! :)

Máté Péter ezt gyönyörűen összefoglalja:

"Olvad az idő, mint a halvány jégvirág, 
és a tűnő boldogság majd véget ér. 
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, 
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.

De addig van remény, minden perc ünnepel, 
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el! 

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, 
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát. 
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, 
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár. 

Múló örömök sivár létünk színpadán, 
mikor egy szó hallatán dobban a szív. 
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén, 
túl az álmaink ködén a semmi hív. 

De addig van remény,..."

BEMUTATKOZÁS

Üdvözöllek, Csillag vagyok.
Két gyermek felnevelése után úgy döntöttem, hogy még 50 éves korom előtt megtalálom a saját boldogságomat, amiért én harcolok meg, én küzdök meg.
Nem várom el senkitől a segítséget, de minden segítséget örömmel fogadok, legyen az Égi vagy földi.(Bár ezt még nagyon kell tanulnom:)
A CÉLOM egy kert, egy nádtetős kis házzal, önellátó gazdasággal a Bakonyban.
Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Az ÉN időm most jött el!
Gyere tarts velem, ha motivációra, őszinteségre és tiszta érzésekre vágysz.
Legyen szépséges a napod!
(Bejegyzéseimben bármilyen hasonlóság élő személyekhez vagy valós helyzetekhez, csak a személyeket, a helyzeteket, és ezt a világot minősíti. Ezért felelősséget nem vállalok érte :)"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás