Üdvözöllek a blogomon!

Mai lélekemelő

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete 3.

Valakinek az elvesztése, aki közel állt hozzánk - legyen az szülő, testvér, barát vagy szerelem -, mindig nagyon fájdalmasan érinti az Embert, de hiszem, hogy minden kapcsolat a Földön egy találkozás és egy tanulási folyamat. Hiszem, hogy két Embernek csak addig szabad együtt maradni, ameddig adni tudnak egymásnak és itt most még véletlenül sem az anyagiakra gondolok, csakis lelki, szellemi dolgokra. Ha lelkileg valaki már sérül, akkor tovább kell menni. Új kapcsolatokat, új találkozásokat megélni, amelyek feltöltenek, előre visznek. Két Embernek csak addig szabad együtt maradni, amíg közösek a célok, közösek az érdekek. Ha ezek a célok megváltoznak, onnantól a kapcsolat egyik fél érdekeit sem szolgálja, mert aki előrébb tart, azt visszahúzza, aki meg még nem tart ott, ahol a másik, azt sietésre készteti, de ettől csak frusztrált lesz és megbillen az egyensúlya.

Két Ember közötti kapcsolat egy Utazás. Ha véget ér, az egyik "csak" tovább megy... másik utat választ. Ha nagyon mély volt a ragaszkodás, akkor nehezebb tovább menni, vagy annak, aki ott marad, nehezebb elengedni, de meg kell tenni... fel kell állni és folytatni kell a saját utunkat, mert ha nem megyünk tovább, lehet, hogy sokkal jobban sérülünk vagy éppen sokkal boldogságosabb élményekről maradunk le.

Én személy szerint belecsúsztam egy olyan helyzetbe lelkileg, amire rá kellett jönnöm, hogy sosem működhet úgy, ahogy azt én szeretném. Ezért ki kellett lépnem belőle és elengednem, mert ha tovább benne maradok, akkor még jobban sérülök. Aki ott maradt, nyilván nem érti, de remélem, hogy egyszer majd megérti és megbocsájt nekem, és talán a barátságunk is visszatér. Talán, ha egyszer Ő is úgy érez majd valaki iránt, ahogy én iránta, és erre nem kap viszonzást... talán akkor. Persze nem ezt kívánom Neki, sőt, csak jót és boldogságost! De megérteni csak akkor tudna, ha átélné ugyanezt.

A magam részéről még nem vagyok túl ( néha még a pólójával alszom :)...... de már gyógyulok és úton vagyok, s csak bízni tudok az Égiekben, hogy jó Úton. :)

 

A lélek betegíti meg a testet...

... és beteg testben a lélek is betegebb... és ez egy körforgás, elég nehéz kitörni belőle. Nagyon kell akarni és nagyon tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember változtatni tudjon ezen. De van még valami, amit ez elé a mondat elé tennék. Azt, hogy a GONDOLAT betegíti meg a lelket... csak aztán a lélek a testet... és így tovább. Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb. Minden egy gondolattal kezdődik...és bármi rossz történik az életünkben, csak a gondolataink tudatos megváltoztatásával tudjuk az adott problémát átértékelni, máshogy látni és változni, változtatni.

Néhány hete beszélgettem egy barátommal... igen, azt hiszem , hogy mondhatom már barátnak, hiszen olyan bizalmas dolgokat, amiket elmondott nekem és amiket én Neki, az Ember nem beszél meg egy "csak" ismerőssel. Mivel bizalmas, ezért most sem részletezem, de újfent elgondolkodtatott, hogy mennyire igaz a fenti mondás. Akkor még nagyon beteg volt a lelke több dolog miatt is, ezért beteg, lehangolt volt a teste is. Persze érthető, tele volt haraggal, méreggel és főleg önváddal. Az aurája olyan szürke volt szegénynek, hogyha látta volna, biztosan elszörnyűlködik. Én láttam és sajnáltam, hogy nem tudok segíteni, de vannak dolgok, amiket az embernek magának kell végig vinni, megharcolni, sőt inkább kiböjtölni, "méregteleníteni", hogy elmúljon. Elmúljon a harag, a düh, a kétségbeesés, és idővel elérkezzen a megbocsájtás is, elsősorban önmagunknak. De ehhez sok-sok időre van szükség, főleg, ha az ember nagyon mélyen benne volt érzelmileg. Hál' Istennek, azért azóta jobban van és gyógyulgat a lelke... talán segített neki, hogy kibeszélhette magából a titkát és egy kicsit "méregtelenített".

És itt van példának az én esetem. Szépen lassan elkezdtem agyalni azon, hogy mi lesz velem, ha elkezdik vonni a fizetésem, pedig akkor még szó sem volt arról, hogy letiltásom lesz, de megteremtettem. 3 hónapja, hogy vonják a fizetésem felét és visszagondolva a történtekre éppen 3 hónapja, hogy olyan idegbecsípődés van a derekemban, hogy folyamatosan fájdalomcsillapítót kell szednem, mert különben nem tudok mozogni. Mondhatná valaki azt is, hogy véletlen egybeesés.... Nem hinném! Sajnos ez nem az első eset, amikor lelkileg annyira össze vagyok zuhanva, hogy a testem sem bírja már. Legutóbb 5 évvel ezelőtt volt ilyen - sőt még rosszabb -, amikor negyed óra alatt mozgásképtelenné váltam, aztán 2 hétig forgattak a kórházban az ágyban. Jelenleg pedig úgy közlekedek, mint egy zombi, mert azóta, hogy G.-t elküldtem folyamatosan náthás vagyok. :(

Egy biztos, ahhoz, hogy túléljek, muszáj nagyon tudatosnak lennem és magamat "megerőszakolva" újra elkezdeni teremteni egy jobb, egy boldogabb életet... és magamtól, a magam által csinált és megélt dolgoktól boldognak lenni. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől apácának állok és mindent egyedül akarnék csinálni. Bízom abban, hogy ki fogok lábalni ebből az anyagi csődből és utána jön egy olyan Ember, egy olyan Férfi a kicsi életembe, akinek éppen az én két kék szemem lesz a legszebb. Aki elfogad majd testestül-lelkestül, aki mellett önmagam lehetek és Ő is magára találhat mellettem, egymást segítve, egymást óvva-védve-szeretve ebben a zűrös világban.

Hiszek benne, hogy van ilyen Ember és valahol Ő éppen engem keres. :)

 

Mélypont

Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, de saját magamat csapnám be, ha ide mindig csak szépeket és jót írnék. Ez is én vagyok és ez most az életem és az állapotom.

Néhány napra eltűntem, sőt a blogot is hibernáltam. Megszűntettem a közösségi oldalamat is, mert el akartam tűnni. Minden és mindenki elől... de elsősorban magam elől. Olyan mélyponthoz ért az életem, amit egyenlőre nem tudok kezelni, de sajnos azt sem hagyom, hogy más kezelje, vagy hogy segítsen. Egyszerűen nem tudom elfogadni a segítséget. Nem tudom miért van ez. Valahogy így vagyok kódolva. Azt érzem, hogy ha nem én dolgozok meg valamiért, akkor nem érdemlem meg. Biztos van, aki ezt úgy gondolja, hogy mártíromság, vagy, hogy hülyeség. Lehet! De egyenlőre nem tudok rajta változtatni. Ráadásul még szégyenlem is magam, hogy ide jutottam. Persze okolhatnám a körülményeket, meg hogy soha nem volt igazán mellettem senki, aki tanácsot adjon, vagy akinek igazán fontos lettem volna, de mégis csak én jutottam ide, ezért úgy gondolom, hogy nem várhatom el mástól, hogy megoldja a problémáimat.

Mostanában nagyon rossz lelkiállapotban vagyok. Néhány hónapja már voltam hasonlóan sz@rul. Akkor G. segített sokat, mellettem állt, naponta többször hívott, megbizonyosodva arról, hogy még élek és nem vágtam fel az ereimet. Most megint összecsaptak a hullámok a fejem felett. Sok mindentől... és most már G. sincs, hogy segítsen... :(

Most csapongani fogok, mert rengeteg dolgot érzek és rengeteget akarok egyszerre leírni, de muszáj leírnom őket, mert azt érzem, hogy különben bedilizek, meg talán, ha kiírom magamból, akkor csökken a feszültség és jobban átlátom a dolgokat.

A legnagyobb fájdalmam, hogy elvesztettem egy Embert az életemből, aki a legkedvesebb volt hozzám és a legtöbbet kaptam tőle. Ráadásul én küldtem el... de el kellett küldenem... magam miatt és miatta is. Neki most más az életfeladata, nem terhelhetem még jobban Őt az én problémámmal is, amikor Neki is van éppen elég harc és küzdelem az életében. Hogy is várhatnám el Tőle, hogy még az én nyomorommal is foglalkozzon... persze együtt mindent könnyebb megoldani, de ezt meg Ő nem akarta és én ezt tiszteletben kell, hogy tartsam... de most iszonyatosan hiányzik. Hiányzik, hogy nem hívhatom fel, hogy nem mondhatom el neki, hogy mi történt ma, vagy tegnap, vagy, hogy Ő hogy vagy. Egy éve a mindennapjaim része volt, és nem tudok nem Rá gondolni. Otthon bármerre nézek, mindenről ő jut eszembe. Most már leírhatom ide ezeket a dolgokat, mert úgy tudja, hogy töröltem a blogot, így biztosan nem fogja elolvasni. Annyira fáj a hiánya, mintha meghalt volna. Fizikálisan is beteg vagyok azóta. Nem kapok levegőt, úgy érzem, mintha 3 medve ülne a tüdőmön. Nem tudok enni (ami nem baj, úgy sincs nagyon mit), nem tudok aludni. Rengeteget dolgozom, hogy valahogy túléljek egy-egy napot. Tegnap éjszakás műszak után, ma reggel 9-től este 6-ig három lakást takarítottam ki, és ez lesz egész héten, és ezt csinálom hónapok óta. Nem tudom meddig bírom ezt fizikálisan, de most olyan állapotban vagyok, hogy nem is érdekel, csak megyek, mint egy zombi.

A múltkor azt mondta, hogy olyanok az írásaim, mint valami unatkozó háziasszonyé. Hát sok mindenre nincs időm, de unatkozni aztán végképp nincs. Ezért is töröltem egy időre a blogot, de aztán rájöttem, hogy még ha úgy van sem érdekel, hiszen magamnak írom... mementónak, ha valaki más is olvassa, annak meg csak örülök, hátha esetleg ő is hasonló cipőben jár és jó érzés neki, hogy nincs egyedül a problémájával.

És itt jön a második nagy problémám... az anyagi helyzetünk. Fizetés letiltásom van és emellett van még két tartozásom, amit ha nem fizetek be, akkor felmondják a részletet és egy összegben verik rám az egészet... Tehát jelen pillanatban 25 ezer forint marad a fizetésemből. Ezért kell három másodállást vállalnom, sőt most lesz egy negyedik is majd.

Ez van! Hogy hogyan tovább??? Egyenlőre fogalmam sincs. Azzal bíztatom magam, hogy eddig is volt valahogy, meg hogy majd elmúlik... És ha mélyebben belegondolnék abba, hogy ez még évekig így lehet, akkor tényleg neki mennék a Dunának, de egyenlőre az életösztönöm működik, de nem tudom, hogy ez mennyire lesz elég. Most még nagyon nagy a fájdalmam és a kétségbeesés! Talán egyszer elkezd enyhülni, de most még lefelé tartok... és még nem tudom, hogy milyen mély a szakadék. :(

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete 2.

Tegnap 'elengedtem' egy Embert az életemből. Nem azért, mert bántott...sőt ellenkezőleg. El kellett engednem, mert függővé váltam.

Egy ember személyétől függni ugyanolyan szenvedélybetegség, mint az alkohol vagy a cigaretta... egy idő után mérgez... és elveszi az ember szabadságát, mert befészkeli magát a gondoloataidba és nem tudsz szabadulni tőle, ott kattog állandóan és arra vársz, hogy mikor kaphatod meg.

Nem kaphatom meg... erre végérvényesen rá kellett jönnöm... Neki más az útja, más az életfeladata és ezt el kell fogadnom és tiszteletben kell tartanom.

Én a végletek embere vagyok. Erre is csak mostanában jöttem rá. Olyan vagyok, hogy vagy mindent vagy semmit. Vagy nagyon élek, vagy sehogy. Sokszor olyan vagyok (voltam), mint egy élő halott, de hál' Istennek (és G.-nek), hogy ez megváltozott, de éppen ezért, vagy inkább ezáltal én is megváltoztam. Most már tudom, hogy mit akarok kihozni az életemből és ezt csak szabadon lehet... függőségek nélkül. Nincs mézesmadzag nyalogatás. Mert az élet olyan, hogy ha elhatározol valamit, tuti, hogy bekínál dolgokat, csak azért, hogy eltérítsen, és ha belemész... elvesztél... célt tévesztesz.

Arra is tegnap jöttem rá, hogy sajnos nem tudom elfogadni a segítséget. Ezt még tanulnom kell. Jobban mondva én szívesen elfogadnám, de ha segítségre szorulok, az élet mindig egyedül hagy, hogy én oldjam meg a problémám. De ez jó...ettől csak erősebb leszek! Valahogy mindig azt érzem, hogyha nem én dolgozom meg valamiért, akkor nem érdemlem meg és nem is igazán tudom értékelni.

Ezért nem tudtam soha kihasználni senkit. Például a férfiakat... mert nem fért bele az értékrendembe. Pedig volt egy jó pár... :) Nem is akárki... :) Húúú, hát most biztosan máshol tartanék! :D

Helyette - tisztelet a Kivételnek - ők használtak ki engem... mert hagytam... mert nem volt önbizalmam... mert szinte koldultam a szeretetet... egy jó szót, egy ölelést... mert jó volt szenvedni és akár megalázva is szeretni és hülyét csinálni magamból.

Miért hiszik azt az emberek, hogyha valaki kedves és szeret, akkor hülye is?

Talán mert manapság nem trendi szeretni. Talán, mert az lett a megszokott, hogy az emberek használják, kihasználják, aztán eldobják a másikat. Meg se próbálják kijavítani a dolgokat. Mert manapság semmi sem pótolhatatlan... az ember sem, és semminek nincs értéke, mert kifordult magából a világ és más lett az emberek értékrendje. Mint a cirkuszban: "Van másiiiik!" és lelkiismeretfurdalás nélkül lehúznak egy embert vagy egy kapcsolatot a wécén. De ez nem az én produkcióm.

Hiszek abban, hogy amit adok, azt kapom vissza. Hiszem, hogy az a szeretet, amit magamból adtam és adok, az visszajön hozzám valahonnan valamilyen formában... és továbbra is SZERETEK... mert ez éltet.

Egy barátnőm mondta egyszer, hogy : " Ne adj oda mindig mindent magadból!"... De én csak végletekben tudok gondolkodni. Nem tudok taktikázni... nem tudok csak 'kicsit' szeretni. Vagy nagyon szeretek és beleteszek mindent egy kapcsolatba, vagy inkább vagyok egyedül. Nincs középút, mert nem vagyok középszerű... és most már tudom, hogy mennyit érek.

Hogy mire vagyok még képes, az meg majd idővel kiderül... :)

BEMUTATKOZÁS

Üdvözöllek, Csillag vagyok.
Két gyermek felnevelése után úgy döntöttem, hogy még 50 éves korom előtt megtalálom a saját boldogságomat, amiért én harcolok meg, én küzdök meg.
Nem várom el senkitől a segítséget, de minden segítséget örömmel fogadok, legyen az Égi vagy földi.(Bár ezt még nagyon kell tanulnom:)
A CÉLOM egy kert, egy nádtetős kis házzal, önellátó gazdasággal a Bakonyban.
Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Az ÉN időm most jött el!
Gyere tarts velem, ha motivációra, őszinteségre és tiszta érzésekre vágysz.
Legyen szépséges a napod!
(Bejegyzéseimben bármilyen hasonlóság élő személyekhez vagy valós helyzetekhez, csak a személyeket, a helyzeteket, és ezt a világot minősíti. Ezért felelősséget nem vállalok érte :)"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás