Üdvözöllek a blogomon!

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete 3.

Valakinek az elvesztése, aki közel állt hozzánk - legyen az szülő, testvér, barát vagy szerelem -, mindig nagyon fájdalmasan érinti az Embert, de hiszem, hogy minden kapcsolat a Földön egy találkozás és egy tanulási folyamat. Hiszem, hogy két Embernek csak addig szabad együtt maradni, ameddig adni tudnak egymásnak és itt most még véletlenül sem az anyagiakra gondolok, csakis lelki, szellemi dolgokra. Ha lelkileg valaki már sérül, akkor tovább kell menni. Új kapcsolatokat, új találkozásokat megélni, amelyek feltöltenek, előre visznek. Két Embernek csak addig szabad együtt maradni, amíg közösek a célok, közösek az érdekek. Ha ezek a célok megváltoznak, onnantól a kapcsolat egyik fél érdekeit sem szolgálja, mert aki előrébb tart, azt visszahúzza, aki meg még nem tart ott, ahol a másik, azt sietésre készteti, de ettől csak frusztrált lesz és megbillen az egyensúlya.

Két Ember közötti kapcsolat egy Utazás. Ha véget ér, az egyik "csak" tovább megy... másik utat választ. Ha nagyon mély volt a ragaszkodás, akkor nehezebb tovább menni, vagy annak, aki ott marad, nehezebb elengedni, de meg kell tenni... fel kell állni és folytatni kell a saját utunkat, mert ha nem megyünk tovább, lehet, hogy sokkal jobban sérülünk vagy éppen sokkal boldogságosabb élményekről maradunk le.

Én személy szerint belecsúsztam egy olyan helyzetbe lelkileg, amire rá kellett jönnöm, hogy sosem működhet úgy, ahogy azt én szeretném. Ezért ki kellett lépnem belőle és elengednem, mert ha tovább benne maradok, akkor még jobban sérülök. Aki ott maradt, nyilván nem érti, de remélem, hogy egyszer majd megérti és megbocsájt nekem, és talán a barátságunk is visszatér. Talán, ha egyszer Ő is úgy érez majd valaki iránt, ahogy én iránta, és erre nem kap viszonzást... talán akkor. Persze nem ezt kívánom Neki, sőt, csak jót és boldogságost! De megérteni csak akkor tudna, ha átélné ugyanezt.

A magam részéről még nem vagyok túl ( néha még a pólójával alszom :)...... de már gyógyulok és úton vagyok, s csak bízni tudok az Égiekben, hogy jó Úton. :)

 

A "Hogyan ne haljunk éhen 25 ezer forintból?" projekt

Ha egy kapcsolat - legyen az munkahelyi, baráti vagy szerelmi - véget ér, akkor az Ember általában tapicskol egy darabig az önsajnálatban, de aztán muszáj tovább menni, tovább élni és tovább gondolni az életét. Egyszer egy barátom azt mondta, hogy nem történhet akkora tragédia az életben, amit 48 óra alatt ne lehetne feldolgozni. Ez nem azt jelenti, hogy utána nem fáj, vagy, hogy nem hiányzik a másik, de valóban az első két nap a borzalomérzés, aztán mindig enyhül és minden nappal egy kicsit könnyebb lesz. Ez a mostani lelki mélypontom többször 48 óra volt, ez biztos, ráadásul én csináltam magamnak, de ebből is fel kell állnom, mint oly sokszor már az életben, mert tudom, hogy a gyerekeim számítanak rám és nem tehetem meg velük, hogy cserben hagyom őket. Tehát tovább kell élni és tovább menni a kitűzött célom felé.

Így aztán, amikor az Ember lánya ilyen helyzetben van, kénytelen elővenni egy darab papírt, tollat és elkezd számolni.

 

 

Tudom... CIGI... de már nem sokáig, ígérem. :) A kaja azért ennyi, mert ezeket tudom megenni. Ugyanis a dolgot nehezíti, hogy glutén- és laktózérzékeny vagyok, vagyis meg tudom enni őket, de a szervezetem nem igazán tolerálja ezeket, mert vagy el kezdek viszketni, vagy felfújódok, mint a lufi, vagy egyszerűen csak sugárban kijön belőlem. Ezeket elkerülendő, inkább nem eszem, mert munka közben nem lehetek rosszul. Gyümölcsöt nem veszek, mert 10 perc múlva még éhesebb leszek tőle a cukor tartalma miatt. A magokat imádom, de sajnos mostantól felejtős... arany áron mérik. :( A maradék pénzből veszek hetente 1,5 kilo húst, meg zöldséget, hogy a kisebbikem legalább heti négyszer egyen főtt ételt.

A legnagyobb gond, hogy ebből a pénzből nem marad lakbérre, se rezsire. Tehát teljes egészében a másodállásaimmal kell kitermelnem. Bérletet már jó ideje nem veszek, úgyhogy kénytelen vagyok bliccelni és ha szükséges, akkor ugrok és futok. :) Ez van!

Rövidtávú megoldásnak azt gondolom, hogy félretéve a porosz őrgrófnő szépanyámtól örökölt büszkeségemet, mélyen lehajtott fejjel segélyért kuncsorgok az Önkormányzatnál. Talán ki tudnak utalni az én problémámra is valami kis apanázst, hogy ne kerüljünk utcára.

Hosszútávon viszont - mivel nincs gazdag ámerikai nagybácsi, sem olyan ember, aki a két kék szememért felajánlana cirka 3 millió forintot részletfizetésre kamat nélkül, ezért az egyetlen megoldásnak azt látom, ha felveszem a nyúlcipőt és meg sem állok Ausztriáig. Akárhogy is szeretnék itthon maradni, ez a jelenlegi helyzetben utópisztikusnak tűnik és így talán megoldódik, hogy nem kell nyugdíjas koromig fizetnem a tartozásokat, hanem néhány év alatt túl leszek rajtuk és onnantól elkezdhetek félretenni a Tanyaprojektre. Itthon a jelenlegi fizetések mellett, egyedül, ez, megvalósíthatatlannak tűnő vállalkozás.

Szóval a helyzet nem reménytelen, viszont katasztrofális! :)

A lélek betegíti meg a testet...

... és beteg testben a lélek is betegebb... és ez egy körforgás, elég nehéz kitörni belőle. Nagyon kell akarni és nagyon tudatosnak kell lenni ahhoz, hogy az ember változtatni tudjon ezen. De van még valami, amit ez elé a mondat elé tennék. Azt, hogy a GONDOLAT betegíti meg a lelket... csak aztán a lélek a testet... és így tovább. Azt hiszem, hogy ez a legfontosabb. Minden egy gondolattal kezdődik...és bármi rossz történik az életünkben, csak a gondolataink tudatos megváltoztatásával tudjuk az adott problémát átértékelni, máshogy látni és változni, változtatni.

Néhány hete beszélgettem egy barátommal... igen, azt hiszem , hogy mondhatom már barátnak, hiszen olyan bizalmas dolgokat, amiket elmondott nekem és amiket én Neki, az Ember nem beszél meg egy "csak" ismerőssel. Mivel bizalmas, ezért most sem részletezem, de újfent elgondolkodtatott, hogy mennyire igaz a fenti mondás. Akkor még nagyon beteg volt a lelke több dolog miatt is, ezért beteg, lehangolt volt a teste is. Persze érthető, tele volt haraggal, méreggel és főleg önváddal. Az aurája olyan szürke volt szegénynek, hogyha látta volna, biztosan elszörnyűlködik. Én láttam és sajnáltam, hogy nem tudok segíteni, de vannak dolgok, amiket az embernek magának kell végig vinni, megharcolni, sőt inkább kiböjtölni, "méregteleníteni", hogy elmúljon. Elmúljon a harag, a düh, a kétségbeesés, és idővel elérkezzen a megbocsájtás is, elsősorban önmagunknak. De ehhez sok-sok időre van szükség, főleg, ha az ember nagyon mélyen benne volt érzelmileg. Hál' Istennek, azért azóta jobban van és gyógyulgat a lelke... talán segített neki, hogy kibeszélhette magából a titkát és egy kicsit "méregtelenített".

És itt van példának az én esetem. Szépen lassan elkezdtem agyalni azon, hogy mi lesz velem, ha elkezdik vonni a fizetésem, pedig akkor még szó sem volt arról, hogy letiltásom lesz, de megteremtettem. 3 hónapja, hogy vonják a fizetésem felét és visszagondolva a történtekre éppen 3 hónapja, hogy olyan idegbecsípődés van a derekemban, hogy folyamatosan fájdalomcsillapítót kell szednem, mert különben nem tudok mozogni. Mondhatná valaki azt is, hogy véletlen egybeesés.... Nem hinném! Sajnos ez nem az első eset, amikor lelkileg annyira össze vagyok zuhanva, hogy a testem sem bírja már. Legutóbb 5 évvel ezelőtt volt ilyen - sőt még rosszabb -, amikor negyed óra alatt mozgásképtelenné váltam, aztán 2 hétig forgattak a kórházban az ágyban. Jelenleg pedig úgy közlekedek, mint egy zombi, mert azóta, hogy G.-t elküldtem folyamatosan náthás vagyok. :(

Egy biztos, ahhoz, hogy túléljek, muszáj nagyon tudatosnak lennem és magamat "megerőszakolva" újra elkezdeni teremteni egy jobb, egy boldogabb életet... és magamtól, a magam által csinált és megélt dolgoktól boldognak lenni. Persze ez nem azt jelenti, hogy innentől apácának állok és mindent egyedül akarnék csinálni. Bízom abban, hogy ki fogok lábalni ebből az anyagi csődből és utána jön egy olyan Ember, egy olyan Férfi a kicsi életembe, akinek éppen az én két kék szemem lesz a legszebb. Aki elfogad majd testestül-lelkestül, aki mellett önmagam lehetek és Ő is magára találhat mellettem, egymást segítve, egymást óvva-védve-szeretve ebben a zűrös világban.

Hiszek benne, hogy van ilyen Ember és valahol Ő éppen engem keres. :)

 

Újhold - új kezdetek

Ma Újhold van.

Érdekes, hogy még a Hold is az újrakezdést jelzi. Nagyon sok minden történt velem mostanában, ami teljesen új az életemben. Új élmények, érzések, emberek, kapcsolatok. Rengeteg új impulzus ért és végre kezdem saját magamtól jól érezni magam. Rátaláltam egy útra, ami folyamatosan boldogsággal tölt el. Régóta nem voltam ilyen kiegyensúlyozott állapotban és azt leszámítva, hogy néha hihetetlenül fáradt vagyok ( három műszak a kollégiumban, mellette három másodállás, és most elkezdtem az íjászedzéseket is), tulajdonképpen fizikálisan is nagyon jól érzem magam. :)

Persze ehhez kellett egy Cél, ami teljesen megváltoztatta a hozzáállásomat az Élethez.

Sokat gondolkodtam mostanában... embereken... kapcsolatokon... emberi kapcsolatokon. Egy ismerősöm megosztotta velem egy titkát... egy nagyon bensőséges titkát, ezért nem is részletezem. De elgondolkodtatott a történet. Honnan veszik emberek a bátorságot, hogy játszanak mások érzéseivel? Miből gondolja azt valaki teljes lelkinyugalommal, hogy ki-be mászkálhat valakinek az életébe? Hogy nem érzik egyesek, hogy micsoda felelősség az, ha úgy dönt, hogy összeköti az életét egy másik emberrel? Jó, nyilván van olyan, hogy idővel kiderül, hogy valami miatt nem működik egy kapcsolat, hiszen lakva ismeri meg az ember a másikat, de kijátszani mások érzéseit, csak azért, mert szeret, főleg, ha szerelmesen a lilaköd állapotában van... visszaélni azzal, hogy lelkileg sérült és kiszolgáltatott állapotban van... ez a leglelketlenebb dolog a világon... és mindezt nemcsak egyszer, hanem kétszer-háromszor-négyszer-ötször... Nem értem!

Egy biztos... akkor inkább egyedül! Így legalább nem sérül az ember.

Igen, jelenleg én is egyedül vagyok, de nem vagyok magányos! És nem mondom, hogy nem vágyom egy normális kapcsolatra, egy normális emberre, aki mellett önmagam lehetek... dehogynem! De nem minden áron... nem megalázkodva, megalkudva, csak azért, hogy az ember mutogathassa a külvilág felé, hogy :"Húúú, nekem aztán van valakim!" Mert ha nincs, akkor mi van? Akkor én sz@r ember vagyok? Attól kevesebb vagyok, mint az, aki benne él egy sz@r kapcsolatban? Nem gondolnám... sőt... pedig sokan így gondolják... és ez nagyon szomorú.

 

Tegnap történt egy baleset, szinte az orrom előtt. Ha kicsivel előbb érek oda, talán még a csattanást is látom... ha kicsivel előbb érek oda, talán én is lehettem volna az áldozat. Csak később tudtam meg, hogy sajnos a fiú meghalt... :(

... és ekkor elgondolkodtam... és hálát adtam az Égieknek, hogy én még itt vagyok... persze lehet, hogy inkább irigyelnem kéne Őt... nem tudom...         Gyarló emberként örülök, hogy én még itt maradtam. Azt szokták mondani, hogy onnan tudod, hogy még dolgod van a Földön, hogy még élsz. Igen... én is ebben bízom.

Bízom abban, hogy van még mit adnom magamból másoknak, hogy hozzá tudok tenni mások életéhez, ha csak egy jó szóval, egy mosollyal, egy öleléssel. Főleg a Gyerekekéhez, akikkel dolgozom. Csodás érzés, amikor szaladnak elém és borulnak a nyakamba... :) Tőlük nagyon sokat kapok... majdnem annyit, amennyit adok... és ez boldogságos! :)

 

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete 2.

Tegnap 'elengedtem' egy Embert az életemből. Nem azért, mert bántott...sőt ellenkezőleg. El kellett engednem, mert függővé váltam.

Egy ember személyétől függni ugyanolyan szenvedélybetegség, mint az alkohol vagy a cigaretta... egy idő után mérgez... és elveszi az ember szabadságát, mert befészkeli magát a gondoloataidba és nem tudsz szabadulni tőle, ott kattog állandóan és arra vársz, hogy mikor kaphatod meg.

Nem kaphatom meg... erre végérvényesen rá kellett jönnöm... Neki más az útja, más az életfeladata és ezt el kell fogadnom és tiszteletben kell tartanom.

Én a végletek embere vagyok. Erre is csak mostanában jöttem rá. Olyan vagyok, hogy vagy mindent vagy semmit. Vagy nagyon élek, vagy sehogy. Sokszor olyan vagyok (voltam), mint egy élő halott, de hál' Istennek (és G.-nek), hogy ez megváltozott, de éppen ezért, vagy inkább ezáltal én is megváltoztam. Most már tudom, hogy mit akarok kihozni az életemből és ezt csak szabadon lehet... függőségek nélkül. Nincs mézesmadzag nyalogatás. Mert az élet olyan, hogy ha elhatározol valamit, tuti, hogy bekínál dolgokat, csak azért, hogy eltérítsen, és ha belemész... elvesztél... célt tévesztesz.

Arra is tegnap jöttem rá, hogy sajnos nem tudom elfogadni a segítséget. Ezt még tanulnom kell. Jobban mondva én szívesen elfogadnám, de ha segítségre szorulok, az élet mindig egyedül hagy, hogy én oldjam meg a problémám. De ez jó...ettől csak erősebb leszek! Valahogy mindig azt érzem, hogyha nem én dolgozom meg valamiért, akkor nem érdemlem meg és nem is igazán tudom értékelni.

Ezért nem tudtam soha kihasználni senkit. Például a férfiakat... mert nem fért bele az értékrendembe. Pedig volt egy jó pár... :) Nem is akárki... :) Húúú, hát most biztosan máshol tartanék! :D

Helyette - tisztelet a Kivételnek - ők használtak ki engem... mert hagytam... mert nem volt önbizalmam... mert szinte koldultam a szeretetet... egy jó szót, egy ölelést... mert jó volt szenvedni és akár megalázva is szeretni és hülyét csinálni magamból.

Miért hiszik azt az emberek, hogyha valaki kedves és szeret, akkor hülye is?

Talán mert manapság nem trendi szeretni. Talán, mert az lett a megszokott, hogy az emberek használják, kihasználják, aztán eldobják a másikat. Meg se próbálják kijavítani a dolgokat. Mert manapság semmi sem pótolhatatlan... az ember sem, és semminek nincs értéke, mert kifordult magából a világ és más lett az emberek értékrendje. Mint a cirkuszban: "Van másiiiik!" és lelkiismeretfurdalás nélkül lehúznak egy embert vagy egy kapcsolatot a wécén. De ez nem az én produkcióm.

Hiszek abban, hogy amit adok, azt kapom vissza. Hiszem, hogy az a szeretet, amit magamból adtam és adok, az visszajön hozzám valahonnan valamilyen formában... és továbbra is SZERETEK... mert ez éltet.

Egy barátnőm mondta egyszer, hogy : " Ne adj oda mindig mindent magadból!"... De én csak végletekben tudok gondolkodni. Nem tudok taktikázni... nem tudok csak 'kicsit' szeretni. Vagy nagyon szeretek és beleteszek mindent egy kapcsolatba, vagy inkább vagyok egyedül. Nincs középút, mert nem vagyok középszerű... és most már tudom, hogy mennyit érek.

Hogy mire vagyok még képes, az meg majd idővel kiderül... :)

Új szerelem az életemben... az íjászat!

Ma volt életem első íjász edzése!!! Juhúúú!!! Hát mit mondjak... szerelem volt első lövésre... mint a fafaragás, vagy a sárkányeregetés, vagy a Bakony.

Hálás vagyok az Égieknek, hogy ezek mind megadattak nekem és hálás vagyok G.-nek, hogy  elérhetővé tette őket a számomra.

Szóval a mai nap ismét egy csudás nap volt.

Olyan felemelő, sőt misztikus érzés egy íjat kézbe venni. Egy fegyvert, ami csak arra vár, hogy felajzzák és használják... Volt már íj a kezemben, sőt lőttem is már régebben, de ez most valahogy más volt. Már amikor bementünk a terembe, már akkor tudtam, hogy melyik lesz az enyém. Ott mosolygott rám az állványról. Mintha rám várt volna. Én voltam az utolsó a választásban és az összes íjat leszedték mellőle. Ő meg csak mosolygott és alig várta, hogy kézbe vegyem, ahogy én is. Borzongató érzés volt és egyben nagyon boldogságos.

Aztán eltelt újabb két óra az életemből, amikor megszűnt az idő...

Nem számított más, csak a pillanat. A MOST.

Lövés közben csak az számít, hogy abban a pillanatban, amikor kiengeded a nyílvesszőt, akkor éppen hogy állsz, hogy lélegzel, hogy mozdulsz, hogy nézel, hova célzol. Minden a pillanat tört része alatt történik, ha ellőtted, már nem lehet visszacsinálni. Mint a színházban... ott is ilyen... ha egy mondat elhangzott, már nem lehet visszaszívni, nem lehet másképp eljátszani egy jelenetet. Talán éppen ezért szerettem bele ebbe is...mert "Színház az egész világ...és színész benne minden férfi és nő: fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár életében."(Shakespeare)

Hát igen, ma estére megint egy kicsit átalakulhattam, megszünhettem létezni és azokban a pillanatokban, amikor lőttem minden más is megszűnt körülöttem. Nem volt semmi más... csak én és az íjam! :)

Valaminek a vége, mindig egy új dolog kezdete

Történt valami az életemben, ami miatt az elmúlt napokban nagyon mély és intenzív érzelmeken mentem át. A világvége hangulattól, a sírós-zokogós-depresszíós örületen keresztül az 'annyira jókedvem van, hogy majd kiugrok a bőrömből' érzésen át egészen a 'na, akkor most vágom fel az ereimet' kényszeréig.

Hogy mi hozta ki belőlem ezeket az érzelmeket??? Ami minden érzelmekkel teli emberből kihozná ugyanezt. A felismerés, hogy valami nem fog soha úgy működni, ahogy azt én szeretném. A kétségbeesés, tehetetlenség érzete. A harag, a düh, az önbizalom hiány, a szeretetre éhség.... de elsősorban a félELEM. Félelem az egyedülléttől, az öregségtől, a társtalanságtól, a magánytól, az elmúlástól.

Aztán tegnap hoztam néhány döntést... néhány nagyon fontos döntést.

Persze egész éjjel nem aludtam. Aztán reggel felé, amikor a depresszióm kezdett alábbhagyni és lassan-lassan kezdtem megnyugodni, sok mindenre rájöttem és sok elhatározás született meg bennem. Igen... ahhoz, hogy valami új megszülessen meg kell halnia a réginek. Ki kell ürülni teljesen.

Rájöttem, hogy a mai nap egy újabb kincs az életemben, amiből ugyanannyi óra, perc, másodperc jut nekem, mint másoknak.

Elhatároztam, hogy nem vesztegetek időt arra, hogy olyanon agyalogjak, ami megváltoztathatatlan és nem fogok azon aggódni, hogy mi történhet, hanem maximálisan kihasználom a hátralévő időmet, hogy megvalósítsak dolgokat.

Nem fogok azon gondolkodni, hogy mi lenne, ha más lennék. Nem vagyok másmilyen és nem is akarok másmilyen lenni. Ez van! Ez valakinek vagy kell teljesen vagy majd kell másnak... vagy ha másnak sem kell, akkor így bírtam járni...

Majd megcsinálom egyedül, azzal, amim van.

Nem fogom többet azt mondani, hogy: "Ha lenne rá időm...", hanem csinálok magamnak időt arra, amire akarok, mert különben semmire sem lesz időm. Elkezdem teremteni és nem elvesztegetni a drága időmet, ami még van. Istenem, hány elfecsérelt órát töltöttem régen a közösségi oldalak hülye játékainak a nyomkodásával. Persze... hiszen akkoriban nem volt semmi célja az életemnek. Csak munka, munka, munka volt.

De most már van célom és rájöttem, hogy van ÉLET a munkán túl.

Igyekszem, hogy javítsak magamon, hogy tökéletesítsem magam, mert szükség lesz rám.

Megteszem, ami tőlem a legjobban telik, mert hiszem, hogy amit adok, azt kapom vissza.

Úgy élek meg minden napot, mintha az lenne az utolsó napom a Földön és nem várom a holnapot, mert lehet, hogy az soha nem jön el.

Csak a MOST van. MOST kell élni és MOST boldognak lenni... nem MA... hanem MOST! :)

Máté Péter ezt gyönyörűen összefoglalja:

"Olvad az idő, mint a halvány jégvirág, 
és a tűnő boldogság majd véget ér. 
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn, 
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.

De addig van remény, minden perc ünnepel, 
hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el! 

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld, 
mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát. 
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár, 
most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár. 

Múló örömök sivár létünk színpadán, 
mikor egy szó hallatán dobban a szív. 
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén, 
túl az álmaink ködén a semmi hív. 

De addig van remény,..."

River Cottage - Kapa, kasza, fakanál

Majd 20 évvel ezelőtt az egyik ismeretterjesztő csatornán indult ez a sorozat és én azonnal megszerettem.

Hugh Fearnley-Whittingstall egy igazi bohém. Imádtam a stílusát, ahogy gyermeki lelkesedéssel tudott örülni egy-egy dolognak... az első tojásnak vagy az első sárgarépájának. :)

Mivel én is erre az életformára készülök, amit ő akkor elkezdett, ezért úgy határoztam, hogy újra előveszem és áttanulmányozom a sorozat részeit és feldolgozva megosztom Veletek. Így, ha valakinek nincs ideje végignézni egy-egy részt, de kíváncsi a tartalmára, akkor csak átfutja a bejegyzést és már készítheti is a finomabbnál-finomabb ételeket és egy-két ötletet talán a saját hasznára is tud kamatoztatni.

Tartsatok velem! :)

A Bakony....minden itt kezdődött!

Az idei nyár legszebb napjait töltöttem a Bakonyban.

Bakonybél, Hárskút, Tűzkövesbörc....nemcsak a neve varázslatos, a hely is.

Tulajdonképpen itt kezdődött minden....

Érezted már azt, amikor elmentél valahova, hogy nem akarsz onnan hazajönni, de nemcsak a nyaralás miatt, hanem, mert azt érzed, hogy Te odatartozol, mintha hazajöttél volna és sírva jössz el onnan?! Sír a lelked, mert nem tudod, hogy mikor mehetsz újra vissza......

És onnantól nincs nap, hogy ne gondolnál rá, hogy ne motoszkálna minden szabad pillanatban a fejedben. Mikor? Mikor? Vissza....hazaaa! :)

Ha találsz egy ilyen helyet, akkor mégha nem vagy ott, akkor is ott élsz. Látod magad a hétköznapokban, hallod a hangokat, az orrodban ott maradnak az illatok és elég csak rá gondolnod, már zuhansz is, mint Alice Csodaországban, hogy aztán a Te Csodakertedbe csöppenj és máris ott zakatol a boldogság a szívedben.

Ha találsz egy ilyen helyet, akkor az események felgyorsulnak és jönnek a Segítők: a gondolatok, a helyzetek, az események, egy BARÁT, akinek nem tudsz elég hálás lenni.....mind-mind elkezdenek a célod felé vinni.

Ez a cél nekem Csillagkert, ahol ott van minden, ami számomra kedves: a Szeretteim, a lovaim, a madaraim.

Juhúúúú, de csodás! :-)


Az Út legelején

Érdekes dolog egy blogindítás. Tulajdonképpen olyan, mint egy napló, de mivel sok ember olvassa az emberben felmerülnek bizonyos félelmek. Mit írhatok bele? Mennyire adhatom ki magam idegen embereknek? Mennyire legyek őszinte?

Valahol azt olvastam, hogy a hazugság és a dolgok nem elmondása az két külön dolog, de vajon mennyire hazudok magamnak, ha nem vallom be, ha nem vállalom fel az érzéseimet, a félelmeimet? Vajon kit is csapok be vele?

Az elején őszinteséget és tiszta érzéseket ígértem, úgyhogy ehhez is tartom magam.

Elindulok egy szebb és boldogabb élet (életmód) felé. Hiszem, hogy megtalálom!

 

BEMUTATKOZÁS

Üdvözöllek, Csillag vagyok.
Két gyermek felnevelése után úgy döntöttem, hogy még 50 éves korom előtt megtalálom a saját boldogságomat, amiért én harcolok meg, én küzdök meg.
Nem várom el senkitől a segítséget, de minden segítséget örömmel fogadok, legyen az Égi vagy földi.(Bár ezt még nagyon kell tanulnom:)
A CÉLOM egy kert, egy nádtetős kis házzal, önellátó gazdasággal a Bakonyban.
Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Az ÉN időm most jött el!
Gyere tarts velem, ha motivációra, őszinteségre és tiszta érzésekre vágysz.
Legyen szépséges a napod!
(Bejegyzéseimben bármilyen hasonlóság élő személyekhez vagy valós helyzetekhez, csak a személyeket, a helyzeteket, és ezt a világot minősíti. Ezért felelősséget nem vállalok érte :)"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás