Szeresd Önmagad! – hallod a segítő szándékú tanácsot egyik oldalról. Csak magaddal tudsz foglalkozni! – szól a vád a másikról. És még csak nem is feltétlenül az a különbség a két csoport között, hogy az egyik szeret Téged, a másik pedig nem. Sokszor mindkét tanács elhangzik olyanok szájából, akik szeretnek – sőt, akár ugyanattól az embertől is hallhatod két különböző élethelyzetben. Tényleg ilyen vékony a határ önzőség és önszeretet között?
Talán ezért őriznek annyian olyan emberi kapcsolatokat, amelyek szépen lassan felemésztik őket. Mert nemcsak a változástól és az ismeretlen jövőtől félünk ösztönösen, hanem attól is, hogy önmagunk előtérbe helyezésével önző, szemét, értéktelen emberré válunk. Nemcsak mások szemében, hanem épp ezért – vagy akár ettől függetlenül – a sajátunkban is.
De mi van, ha maradunk? Mi van akkor, ha az oly sokat hallott kompromisszumkészség bizonyításaként úgy döntünk, hogy vállaljuk a másik emberrel való heves összecsapásokat, vagy ha olyan a kapcsolat, akkor a langyos pocsolyában való fetrengést, és a másik iránti szeretetünkbe kapaszkodva tűrünk. Próbáljuk elviselni mindazt, ami a kapcsolatban szenvedés számunkra, és próbáljuk megmagyarázni másoknak (de leginkább önmagunknak), hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz ez. Aztán amikor már mi magunk sem hisszük ezt el, akkor egy újabb mentőkötélért nyúlunk, ami valahogy így hangzik: nekem már úgysem lesz jobb. És a legtöbb embernek valóban nem is lesz jobb, aminek egyetlen egy oka van: ezt hazudta be önmagának.

Minél szorosabb kapcsolatról van szó, annál erősebb az önzőségtől való félelem. Egy párkapcsolat, egy erős rokoni szál vagy egy régi barátság mind szükségszerűen előhozza az érzést, hogy önmagadat háttérbe szorítva elfogadd a másik ember hülyeségeit, és megőrizd a kapcsolatot jelenlegi formájában. Csakhogy a legtöbb esetben egyáltalán nem elfogadásról van szó, hanem beletörődésről – és a kettő nagyon nem ugyanaz. Aki elfogad, az békében él azzal a tudattal, hogy nincsen tökéletes ember és tökéletes kapcsolat, aki viszont beletörődik, az önmaga gyűjti a rőzsét a saját máglyájára. Nem jó neki az, ami van, de tehetetlennek érzi magát a változtatáshoz.
De akkor mégis mi a megoldás? Hogyan tudod eldönteni, hogy önző vagy-e, vagy pedig arról van szó, hogy szereted és tiszteled önmagadat annyira, hogy megszakíts egy olyan kapcsolatot, ami nem épít, hanem rombol? És egyáltalán honnan tudod, hogy menj-e vagy maradj? Olyan kérdések ezek, melyek sokaknak okoznak álmatlan éjszakákat. Kérdések, melyekre rengeteg okos tanács szokott érkezni a közvetlen környezetünkből, mert ugye mindenki pontosan tudja, mit kell tenni – egészen addig, amíg nem önmagáról van szó.
Akár a párod okoz szenvedést, akár a szüleid vagy más rokonaid telepednek Rád indokolatlanul, akár egy ismerősről vagy közeli barátról van szó, minden esetben ugyanazzal a módszerrel tudod rendezni a konfliktushelyzetet. Az első lépés az önreflexió. Tudd, hogy minden probléma benned keletkezik, mert minden külső hatás csak attól válik problémává, hogy Te annak fogod fel. És ha problémát érzel, akkor természetesen vagy Veled van baj, vagy azzal, aki miatt szenvedsz. Vagy mindkettőtökkel, ami igen gyakran megesik. Először tehát nézz önmagadba, és találd meg a probléma valódi gyökerét. Ne csak a felszínt lásd (ordítozik velem a másik, érzelmi zsarolás áldozata vagyok, stb.), hanem keresd meg egyrészt azt, hogy mi az ő cselekedeteinek az oka, másrészt pedig azt, hogy megfelelő-e a Te hozzáállásod a helyzethez.
Ehhez viszont ismerned kell a másik embert is, de leginkább önmagadat. Merre haladsz az életedben? Mi a fontos számodra? Milyen változás szükséges a másik emberrel való kapcsolatodban ahhoz, hogy előre haladj és boldog legyél? És neki mire van szüksége a saját életében? Összeegyeztethető ez a Te boldogságoddal? A válaszokat önmagadban keresd, mert senki más nem kompetens a Te életutad járásában. Aki annak képzeli magát, az jó eséllyel a sajátját sem tudja járni. Úgyhogy bármilyen nehéznek és félelmetesnek is tűnik mélyen önmagadba nézni, nem érdemes megspórolnod ezt. Feltéve, ha megoldásokat keresel, és nem csak panaszkodni akarsz.
A második lépés a kommunikáció. Őszinte, nyílt kommunikáció hiányában egyetlen tartalmas emberi kapcsolat sem lehet hosszútávon működőképes. Ezért én azt javaslom, hogy az önreflexiód eredményét oszd meg azzal az emberrel is, akivel megoldhatatlannak látszik a konfliktusod, és vádak nélkül, finoman, de nagyon őszintén mondd el neki, hogy mit érzel, és szerinted min szükséges változtatnotok. És ha valóban fontos számodra ő, akkor legyél türelmes, mert nem biztos, hogy elsőre képes lesz befogadni azt, amit mondasz.
Önreflexió és kommunikáció: két olyan folyamatról beszéltünk eddig, amelyek személytől és helyzettől függően akár hetekig vagy hónapokig is eltarthatnak, és ha észrevetted, még fel sem merült az önzőség és az önszeretet kérdése. Annak csak ezután van helye. Előbb fektesd be a szükséges energiát, tegyél rendbe mindent önmagadban, majd beszélgess őszintén és gyakran a másik emberrel, és csak ezután gondolkodj a kilépés vagy a maradás közötti válaszúton.
Sokan már az elején elbuknak. Nagyon sok ember nem hajlandó önmagába nézni és megkérdőjelezni a saját maga által évtizedek alatt felépített kis világának szilárd(nak vélt) alapjait. Aki enélkül lép ki egy kapcsolatból, az önző. Mások a kommunikációt zárják rövidre valami ilyesmi megállapítással: de hát vele nem lehet megbeszélni semmit. Ha valóban így van, akkor nagyon egyszerű a helyzet. Mégis mit vársz egy olyan kapcsolattól, ahol még beszélgetni sem tudtok? Érdemes az ilyet őrizgetni? Sem párkapcsolat, sem közös gyerek, sem szülő-gyermek viszony vagy egyéb erős rokoni vagy baráti szál nem elegendő önmagában ahhoz, hogy azt a kapcsolatot megőrizd. Ehhez együttműködésre és egyensúlyra van szükség. Ha bármelyik hiányzik a kettő közül, akkor vagy ideiglenesen, vagy véglegesen zárd le a kapcsolatot. Itt van az önszeretet helye. És ha valóban megtetted az első két lépést, és ezek alapján hozod meg a döntésedet, akkor már szó sincsen önzőségről – ez már az életed és a boldogságod védelme.
Amikor önzőséggel vádolnak – vagy ezzel vádolod önmagad – annak ellenére, hogy önmagadba néztél és értelmes kommunikációval is próbálkoztál, akkor két dolgot érdemes észben tartanod. Az egyik az, hogy mások véleményéhez Neked semmi közöd nincsen. Senki más nem élte át pontosan azokat a tapasztalatokat, amiket Te, senki más nem rendelkezik pontosan azokkal az érzésekkel, amikkel Te, és senki más nem döntheti el helyetted, hogy Te merre akarsz haladni az életedben. Ha építő jellegű a másik ember véleménye, akkor hasznosítsd, ha nem, akkor pedig egyszerűen szard le.
A másik dolog, amire érdemes emlékezned később is, az az, hogy aki önmagát nem tudja szeretni, az senki mást sem képes szeretni igazán. Ilyenkor persze jönnek a heves tiltakozások például olyan szülőktől, akik a saját életükről elismerik ugyan, hogy csapnivaló, tudják is önmagukról, hogy nem boldogok, de szilárd meggyőződéssel állítják, hogy a gyerekük viszont az, hiszen mindent megadnak neki. Persze, mindent megadnak neki, csak épp azt nem, amire a legnagyobb szüksége lenne: egy teljes értékű, erős, kiegyensúlyozott emberi lényre, aki pozitív energiát sugároz felé, és nem egy magára erőltetett mosollyal próbálja elhitetni vele, hogy minden rendben van, miután a másik szobában vörösre sírta a szemeit. A gyerekek nagyon jól megérzik azt, ha valaki nincsen egyben. De még minket felnőtteket sem rontott el annyira a nevelés, hogy ne éreznénk meg a másik ember gyengeségét. Legtöbbször azonban nem is kell nagyon keresgélni, megmutatja ő maga: egy hirtelen érzelmi kirohanás, egy veszekedés, egy indokolatlannak tűnő szorongás vagy egy betegség formájában. Mindig hamar kiderül, ha valaki nem szereti eléggé önmagát.
Önzőség vagy önszeretet – a határ mégsem olyan veszélyesen vékony, ha a megfelelő mennyiségű időt és energiát hajlandó vagy befektetni egy kapcsolatba. Mert ha befelé figyelsz, akkor rájössz, hogy a kettő egymástól teljesen független, hiába próbálják sokan tudatosan vagy tudat alatt összemosni őket. Valójában önző is csak az lehet, aki nem szereti eléggé önmagát, mert saját gyengeségeit a másikra kivetítve menekül a másik embertől – de leginkább önmaga elől.
Aki viszont szereti és tiszteli önmagát, az másokat is megtanul elfogadni olyannak, amilyenek, és akár megőrzi velük a kapcsolatot, akár lezárja azt, nem önző érdekből teszi, hanem azért, mert tisztában van vele, hogy merre halad az életében, és csak olyanokkal osztja meg azt, akik segítik ebben – vagy legalább nem hátráltatják.

Forrás