Üdvözöllek a blogomon!

Önzőség vagy önszeretet – vajon hol a határ?

Szeresd Önmagad! – hallod a segítő szándékú tanácsot egyik oldalról. Csak magaddal tudsz foglalkozni! – szól a vád a másikról. És még csak nem is feltétlenül az a különbség a két csoport között, hogy az egyik szeret Téged, a másik pedig nem. Sokszor mindkét tanács elhangzik olyanok szájából, akik szeretnek – sőt, akár ugyanattól az embertől is hallhatod két különböző élethelyzetben. Tényleg ilyen vékony a határ önzőség és önszeretet között?
Talán ezért őriznek annyian olyan emberi kapcsolatokat, amelyek szépen lassan felemésztik őket. Mert nemcsak a változástól és az ismeretlen jövőtől félünk ösztönösen, hanem attól is, hogy önmagunk előtérbe helyezésével önző, szemét, értéktelen emberré válunk. Nemcsak mások szemében, hanem épp ezért – vagy akár ettől függetlenül – a sajátunkban is.
De mi van, ha maradunk? Mi van akkor, ha az oly sokat hallott kompromisszumkészség bizonyításaként úgy döntünk, hogy vállaljuk a másik emberrel való heves összecsapásokat, vagy ha olyan a kapcsolat, akkor a langyos pocsolyában való fetrengést, és a másik iránti szeretetünkbe kapaszkodva tűrünk. Próbáljuk elviselni mindazt, ami a kapcsolatban szenvedés számunkra, és próbáljuk megmagyarázni másoknak (de leginkább önmagunknak), hogy tulajdonképpen nem is olyan rossz ez. Aztán amikor már mi magunk sem hisszük ezt el, akkor egy újabb mentőkötélért nyúlunk, ami valahogy így hangzik: nekem már úgysem lesz jobb. És a legtöbb embernek valóban nem is lesz jobb, aminek egyetlen egy oka van: ezt hazudta be önmagának.

Minél szorosabb kapcsolatról van szó, annál erősebb az önzőségtől való félelem. Egy párkapcsolat, egy erős rokoni szál vagy egy régi barátság mind szükségszerűen előhozza az érzést, hogy önmagadat háttérbe szorítva elfogadd a másik ember hülyeségeit, és megőrizd a kapcsolatot jelenlegi formájában. Csakhogy a legtöbb esetben egyáltalán nem elfogadásról van szó, hanem beletörődésről – és a kettő nagyon nem ugyanaz. Aki elfogad, az békében él azzal a tudattal, hogy nincsen tökéletes ember és tökéletes kapcsolat, aki viszont beletörődik, az önmaga gyűjti a rőzsét a saját máglyájára. Nem jó neki az, ami van, de tehetetlennek érzi magát a változtatáshoz.
De akkor mégis mi a megoldás? Hogyan tudod eldönteni, hogy önző vagy-e, vagy pedig arról van szó, hogy szereted és tiszteled önmagadat annyira, hogy megszakíts egy olyan kapcsolatot, ami nem épít, hanem rombol? És egyáltalán honnan tudod, hogy menj-e vagy maradj? Olyan kérdések ezek, melyek sokaknak okoznak álmatlan éjszakákat. Kérdések, melyekre rengeteg okos tanács szokott érkezni a közvetlen környezetünkből, mert ugye mindenki pontosan tudja, mit kell tenni – egészen addig, amíg nem önmagáról van szó.
Akár a párod okoz szenvedést, akár a szüleid vagy más rokonaid telepednek Rád indokolatlanul, akár egy ismerősről vagy közeli barátról van szó, minden esetben ugyanazzal a módszerrel tudod rendezni a konfliktushelyzetet. Az első lépés az önreflexió. Tudd, hogy minden probléma benned keletkezik, mert minden külső hatás csak attól válik problémává, hogy Te annak fogod fel. És ha problémát érzel, akkor természetesen vagy Veled van baj, vagy azzal, aki miatt szenvedsz. Vagy mindkettőtökkel, ami igen gyakran megesik. Először tehát nézz önmagadba, és találd meg a probléma valódi gyökerét. Ne csak a felszínt lásd (ordítozik velem a másik, érzelmi zsarolás áldozata vagyok, stb.), hanem keresd meg egyrészt azt, hogy mi az ő cselekedeteinek az oka, másrészt pedig azt, hogy megfelelő-e a Te hozzáállásod a helyzethez.
Ehhez viszont ismerned kell a másik embert is, de leginkább önmagadat. Merre haladsz az életedben? Mi a fontos számodra? Milyen változás szükséges a másik emberrel való kapcsolatodban ahhoz, hogy előre haladj és boldog legyél? És neki mire van szüksége a saját életében? Összeegyeztethető ez a Te boldogságoddal? A válaszokat önmagadban keresd, mert senki más nem kompetens a Te életutad járásában. Aki annak képzeli magát, az jó eséllyel a sajátját sem tudja járni. Úgyhogy bármilyen nehéznek és félelmetesnek is tűnik mélyen önmagadba nézni, nem érdemes megspórolnod ezt. Feltéve, ha megoldásokat keresel, és nem csak panaszkodni akarsz.
A második lépés a kommunikáció. Őszinte, nyílt kommunikáció hiányában egyetlen tartalmas emberi kapcsolat sem lehet hosszútávon működőképes. Ezért én azt javaslom, hogy az önreflexiód eredményét oszd meg azzal az emberrel is, akivel megoldhatatlannak látszik a konfliktusod, és vádak nélkül, finoman, de nagyon őszintén mondd el neki, hogy mit érzel, és szerinted min szükséges változtatnotok. És ha valóban fontos számodra ő, akkor legyél türelmes, mert nem biztos, hogy elsőre képes lesz befogadni azt, amit mondasz.
Önreflexió és kommunikáció: két olyan folyamatról beszéltünk eddig, amelyek személytől és helyzettől függően akár hetekig vagy hónapokig is eltarthatnak, és ha észrevetted, még fel sem merült az önzőség és az önszeretet kérdése. Annak csak ezután van helye. Előbb fektesd be a szükséges energiát, tegyél rendbe mindent önmagadban, majd beszélgess őszintén és gyakran a másik emberrel, és csak ezután gondolkodj a kilépés vagy a maradás közötti válaszúton.
Sokan már az elején elbuknak. Nagyon sok ember nem hajlandó önmagába nézni és megkérdőjelezni a saját maga által évtizedek alatt felépített kis világának szilárd(nak vélt) alapjait. Aki enélkül lép ki egy kapcsolatból, az önző. Mások a kommunikációt zárják rövidre valami ilyesmi megállapítással: de hát vele nem lehet megbeszélni semmit. Ha valóban így van, akkor nagyon egyszerű a helyzet. Mégis mit vársz egy olyan kapcsolattól, ahol még beszélgetni sem tudtok? Érdemes az ilyet őrizgetni? Sem párkapcsolat, sem közös gyerek, sem szülő-gyermek viszony vagy egyéb erős rokoni vagy baráti szál nem elegendő önmagában ahhoz, hogy azt a kapcsolatot megőrizd. Ehhez együttműködésre és egyensúlyra van szükség. Ha bármelyik hiányzik a kettő közül, akkor vagy ideiglenesen, vagy véglegesen zárd le a kapcsolatot. Itt van az önszeretet helye. És ha valóban megtetted az első két lépést, és ezek alapján hozod meg a döntésedet, akkor már szó sincsen önzőségről – ez már az életed és a boldogságod védelme.
Amikor önzőséggel vádolnak – vagy ezzel vádolod önmagad – annak ellenére, hogy önmagadba néztél és értelmes kommunikációval is próbálkoztál, akkor két dolgot érdemes észben tartanod. Az egyik az, hogy mások véleményéhez Neked semmi közöd nincsen. Senki más nem élte át pontosan azokat a tapasztalatokat, amiket Te, senki más nem rendelkezik pontosan azokkal az érzésekkel, amikkel Te, és senki más nem döntheti el helyetted, hogy Te merre akarsz haladni az életedben. Ha építő jellegű a másik ember véleménye, akkor hasznosítsd, ha nem, akkor pedig egyszerűen szard le.
A másik dolog, amire érdemes emlékezned később is, az az, hogy aki önmagát nem tudja szeretni, az senki mást sem képes szeretni igazán. Ilyenkor persze jönnek a heves tiltakozások például olyan szülőktől, akik a saját életükről elismerik ugyan, hogy csapnivaló, tudják is önmagukról, hogy nem boldogok, de szilárd meggyőződéssel állítják, hogy a gyerekük viszont az, hiszen mindent megadnak neki. Persze, mindent megadnak neki, csak épp azt nem, amire a legnagyobb szüksége lenne: egy teljes értékű, erős, kiegyensúlyozott emberi lényre, aki pozitív energiát sugároz felé, és nem egy magára erőltetett mosollyal próbálja elhitetni vele, hogy minden rendben van, miután a másik szobában vörösre sírta a szemeit. A gyerekek nagyon jól megérzik azt, ha valaki nincsen egyben. De még minket felnőtteket sem rontott el annyira a nevelés, hogy ne éreznénk meg a másik ember gyengeségét. Legtöbbször azonban nem is kell nagyon keresgélni, megmutatja ő maga: egy hirtelen érzelmi kirohanás, egy veszekedés, egy indokolatlannak tűnő szorongás vagy egy betegség formájában. Mindig hamar kiderül, ha valaki nem szereti eléggé önmagát.
Önzőség vagy önszeretet – a határ mégsem olyan veszélyesen vékony, ha a megfelelő mennyiségű időt és energiát hajlandó vagy befektetni egy kapcsolatba. Mert ha befelé figyelsz, akkor rájössz, hogy a kettő egymástól teljesen független, hiába próbálják sokan tudatosan vagy tudat alatt összemosni őket. Valójában önző is csak az lehet, aki nem szereti eléggé önmagát, mert saját gyengeségeit a másikra kivetítve menekül a másik embertől – de leginkább önmaga elől.
Aki viszont szereti és tiszteli önmagát, az másokat is megtanul elfogadni olyannak, amilyenek, és akár megőrzi velük a kapcsolatot, akár lezárja azt, nem önző érdekből teszi, hanem azért, mert tisztában van vele, hogy merre halad az életében, és csak olyanokkal osztja meg azt, akik segítik ebben – vagy legalább nem hátráltatják.

Forrás

Mai lélekemelő

A természettel együtt élő emberek...

Így is lehet élni.... vagyis azt hiszem csak így érdemes. Mindenkinek így kellene és akkor nem lennének az anyagiakért folytatott harcok, háborúk, csak nyugalom lenne, békesség az emberek szívében, lelkében. Boldogság lenne mindenhol, mert a földből jövő energiának ez a hatása, feltölt, megszépíti a testet és a lelket egyaránt és talán azért is, mert a szívvel-lélekkel végzett munka nemesít.

 

Szombathelyi Tibor, egy apa, aki három lányát neveli egyedül egy csodás környezetben, amit 20 éve kezdett el építeni:

 

 

Kassai Lajos, a lovasíjász:

Filmajánló: A lovasíjász

Erre a filmre szerettem volna G.-t elvinni, mert a születésnapja előtti napon volt a hivatalos bemutató. Az élet úgy hozta, hogy akkor nem néztük meg. Most viszont megnéztem... igen, erre mondják, hogy mindent a maga idejében. :)

Csodás film egy csodás emberről. Nem mondok róla többet. Nézzétek meg! Majd... amikor ott lesz az ideje! :)

 

Mai lélekemelő

Ha a kiábrándult nő ingyenprosti lesz...

A szerelemből kiábrándult nő gyermeki énjének zilált családi hátterével együtt hozta magával ezt a kéregető szeretetsóvárságot. Eleinte őszinte, inspiráló, kölcsönös, tiszta érzéseken alapuló párkapcsolatot akart, és azt gondolta, ha a férfiak ölelik, és egész éjjel hozzábújnak, akkor nagyon szerelmesek bele. Aztán nem hívták fel többet, és más nőkhöz bújtak ugyanígy.

Ráébredt, hogy a férfiak nem akarják, hogy ő az életük része legyen. Társra vágyott, a férfiak meg rendelkezésre álló dugópartnerre, de leginkább azt szerették volna, hogy legyen rajta egy on/off gomb, amivel szépen ki-be lehet őt kapcsolni a szexuális, emocionális, és gasztronómiai igényeik szerint.

 

 

 

Ha a nő igényeiről, problémáiról, kérdéseiről, drámáiról, szeretetlenségből fakadó hisztijéről, netán születésnapjáról van szó, akkor nagyon praktikusan off üzemmódban lehet őt tartani. Szerelmet, kötődést, szövetséget akart, a férfiak meg két év után sem akartak semmi közöset, eszükbe sem jutott. Nem akartak sem beszélgetést, sem összeköltözést, sem közös teherviselést, pláne nem udvarlást. A kiábrándult nő önbecsülése súlyosan megbicsaklott, a szíve össze-vissza tört, de nem drámázott, nem lelkizett, és nem hisztizett többé. Nem voltak többé igényei, kívánalmai, elvárásai meg főleg nem, a szívét bezárta, és a kulcsot messzire dobta. Éjjel-nappal nyitva tartó, nonstop ingyen szolgáltatás lett, egy odaadó és befogadó piroslámpás ház, egy menedékhely oázis, ahol férfitest és férfilélek nyugalomra találhat, majd feszültségmentesen távozhat. Azonnal az ágyban kötött ki mindenkivel. Teljesen ingyen, élvezettel, szenvedélyesen, és adakozóan osztogatta kegyeit, ami a legtöbb férfi számára kellemesen gazdaságos opció volt. Ugyanis legtöbbjük általában arra is tudatosan ügyel, hogy a nő, ha egyébként semmi másra nem alkalmas, használatba vétel után ne kerüljön nagyon sokba. A nem létező pénztártól való távozás után így esze ágában sincs reklamálni, sőt, akár le is tagadhatja, hogy valaha a helyszínen járt.

A kiábrándult nő kivonta magát az érzelmek világából, az ő privát türelmi zónájában egy helyben toporogva azt hitte, így halogathat. Ha egy rövid kitérőt tesz és letér a tisztességes lány ösvényről, akkor nem kell gondolkodni, nem kell tervezni, és főleg nem kell érezni. Eltömítheti az agyát, eldugíthatja a lelki fájdalomérzetet szállító ingerületet az idegsejtjeiben, letompul, időt nyer. Majd visszatér arra a másik ösvényre később, valamikor, akkor majd letagadhatja, hogy valaha járt ezen a félhomályos, sejtelmes, titkokkal és sorsokkal tűzdelt helyen, letagadja, hogy használatba helyezték, élvezettel megrágták, majd kiköpték. Önként jelentkezett erre a karitatív pozícióra, alkalmassági vizsgára sem volt szükség. Empatikus lényével szegény, magányos férfiak homlokán simította el a ráncokat, és hagyta, hogy megkóstolják őt, falatozzanak belőle, élvezzék ki, mintha csak gasztronómiai, vagy kulturális élmény lenne.

Beszélgetni is lehetett volna vele, de azt nem igazán szeretett. Talán mert a tisztességes lány múltjára emlékeztette? Millió szava lett volna, egyetlen estébe belesűrítette volna őket, szépséges köntösbe, ünneplőbe öltöztette volna a mondatokat. Hamar leszokott a beszédről, talán mert nem akarta közel engedni őket magához, nem akarta, hogy meglássanak valamit benne, ami valahogyan nem illik ebbe a jelképesen piros lámpás környezetbe, valamit, ami megkülönbözteti őt a többiektől, ami a lakkcsizmás világtól elkülöníti őt, és ráadja a báli ruhát. Nem akarta, hogy bármelyikükből is királyfi legyen. Nem akart üvegcipellőt, tökhintót, nem akart királylány koronát. Nem akart már párkapcsolatot. És ahogy nem akart párkapcsolatot, úgy fordult a kocka, úgy ragaszkodtak hozzá ezek az elmés fickók minél jobban, minél erősebben. Ám ő csak a testét adta kölcsön, mintha be akarná teljesíteni a karmáját, mintha előző életében valódi bordélyházak valódi madámja lett volna.

Aztán egy napon úgy látta, vagy inkább érzékelte, vége van az útnak. Kiírták rá, hogy dead end, zsákutca. Az előbbi kifejezés azért találóbb, mert az út végén nem várt volna rá más, mint nem újraéleszthető, halott, kiégett lélek. Végül is hálás lehet a sorsnak, hogy kipakolta ezt a figyelmeztető táblát a szakadék előtt. Ólmos fáradtság ült rajta, a lelke és teste között százezer év korkülönbség, mindig a lélek győz, az ő javára dől el minden. A test csak védőruha, burok a lelken, könnyebbé teszi az átutazást az életen, és megvéd a közvetlen sérülésektől.

Nevezhetjük rituális megtisztulásnak is, ahogyan zuhanyozott. Erős volt a vízsugár, és a tompa, párás félhomályban halványan hallotta, hogy valaki még mindig eltökélten nyomja a kapucsengőt. Hajnali kettő volt. Zárva vagyunk, suttogta halkan, csak önmagának, majd bugyborékolva, fulladozva, hüppögve nevetni kezdett. Nem ideges nevetés, hanem nyüszítő, felszakadó fájdalom volt az inkább.

Belesírt a zuhanyrózsába, és megállapította, letérni a jól ismert ösvényről, nem igazán biztonságos egy magafajta lány számára.

Forrás

BEMUTATKOZÁS

Üdvözöllek, Csillag vagyok.
Két gyermek felnevelése után úgy döntöttem, hogy még 50 éves korom előtt megtalálom a saját boldogságomat, amiért én harcolok meg, én küzdök meg.
Nem várom el senkitől a segítséget, de minden segítséget örömmel fogadok, legyen az Égi vagy földi.(Bár ezt még nagyon kell tanulnom:)
A CÉLOM egy kert, egy nádtetős kis házzal, önellátó gazdasággal a Bakonyban.
Nem hiszek a véletlenekben. Hiszem, hogy mindennek megvan a maga ideje.
Az ÉN időm most jött el!
Gyere tarts velem, ha motivációra, őszinteségre és tiszta érzésekre vágysz.
Legyen szépséges a napod!
(Bejegyzéseimben bármilyen hasonlóság élő személyekhez vagy valós helyzetekhez, csak a személyeket, a helyzeteket, és ezt a világot minősíti. Ezért felelősséget nem vállalok érte :)"

Címkefelhő
Feedek
Megosztás