Wass Albert: Az Igazit keresed?

Mi emberek, szeretünk idealizálni. Vannak akik útjuk során megfáradnak, kiégnek a csalódások miatt, míg mások lankadatlanul hiszik a jót. Azt, hogy az élet szép. Nem is tudjuk milyen isteni kegyelem az, ha bizakodó tud maradni valaki élete alkonyán is! Nem szívja ki belőle a világ a derűlátást egy életöltő alatt sem. Ismerek ilyen embereket, nem is egyet. És tudom, hogy én is ilyen leszek, mert pontosan ugyanannyi energiát emészt fel pozitívan látni a világot és benne magamat, mint negatívan. Csak az eredmény lesz egészen más…
A szerelem is egy ilyen kérdés. Némelyek megfáradnak, míg mások az utolsó percig keresik a másik felüket. Egy bizonyos ponton megértik, hogy nem létezik IGAZI, nincs nagy Ő, de vannak többen, akikből lehetne – sok lemondás árán -. Már nem idealizálnak, csak beleereszkednek a saját történetükbe. Kíváncsiak maradnak az élet adta lehetőségekre. Játszanak…
Arra biztatnálak, hogy te is emlékezz a nehéz pillanatokban: játszani jöttél a földre… JÁTSZANI…

Wass Albert sorai úgy érzem megmutatják a lényeget:

Az “Igazit” keresed?
Én is azt kerestem sokáig,
s mikor megtaláltam, rájöttem, hogy hiba volt…
Most már az “Igazat” keresem…
Mert az “Igazi” szárnyakat ad, s aztán letépi rólad, az “Igaz” odaadja a sajátját, ha zuhanni kezdesz… Az “Igazi” megcsókolja a kezed, az “Igaz” megfogja… Az “Igazi” álmodik veled, az “Igaz” virraszt melletted…
Az “Igaziba” belehalsz, az “Igaz” meghal érted, ha kell…
Ha kérhetnék az Istentől magam számára valami szépet és nagyot, azt kérném, hogy adjon nekem is egy egyszerű kicsi házat, négy szobával, vadszőlős tornáccal, öreg körtefával. Mohos legyen a teteje, s olyan kicsi legyen, hogy ne férjen el benne izgalom, perpatvar, békétlenség. Csak én s az, akit szeretek…”