"A dolgok nem változnak; mi változunk." (Henry David Thoreau)

 

Henry David Thoreau soha nem akart az egyszerűség védőszentje lenni. Valójában országúti ellenőr szeretett volna lenni a massachusettsi Concord városában, hogy a keresetével egészítse ki íróként kapott szánalmasan alacsony bevételeit. Évekig volt a város körüli járható utak őrzője, és a közvélemény elismerte az általa végzett minőségi munkát. Mindennek ellenére a városi hivatalnokok nem voltak hajlandók megfizetni az erőfeszítéseit. Összepakolta hát a tollait, a tintáját és a papírjait, kölcsönvett egy fejszét, és kiment a Walden-tóhoz, hogy belefogjon élete kísérletébe.

Másfél évszázaddal később Thoreau kísérlete a '90-es évekre alakítva, átdolgozott formában, "visszakapcsolás" néven jelenik meg a köztudatban Amy Saltzman gazdasági publicistának köszönhetően. Saltzman egy új típusú munkahelyi trend képviselőinek a megjelenését mutatja be, akik nem hajlandók többé elviselni, hogy a munkájuk szöges patkóval tapossa el az életüket. Thoreau-hoz hasonlóan ezek a szakemberek sem akarnak feltétlenül fej-fej mellett haladni a munkaversenyben előretörő társaikkal. Karrierhatárokat felállítva lassítanak, hogy több időt és kreatív energiát fordíthassanak a családjukra, a közösségükre és személyes szükségleteikre. Saltzman gondolatébresztő könyvében - amelynek címe Downshifting - mutatta be azokat a különböző módszereket, amelyeknek a segítségével ezek a felvilágosult útkeresők megtalálták a valódi sikert.

Saltzman először a '80-as években találta meg a visszakapcsolási trend nyomait, amikor a Succes magazin főszerkesztője volt New Yorkban. Abban az időben maga is küzdött azzal, hogy átvegye az irányítást a saját élete felett, miközben próbált úrrá lenni azon az intellektuális és kreatív kihíváson, hogy egy friss kiadvány megállja a helyét az adott területre jellemző nehéz versenyben. Könyvében ki is fejti: "Egyre jobban idegesített a magazin üzenete, amely tipikusan szűklátókörű, öncélú érvek mentén szűkítette le a siker receptjét."

Aztán találkozója egy szintén szerkesztőként dolgozó barátjával tovább erősítette a karrierhajszolással kapcsolatos negatív hozzáállását. A barátja épp csak elhadarta neki sietve, amikor összefutottak:

- Rohanok, hívlak majd, ebédeljünk együtt egyszer - és mielőtt futott volna a Madison sugárúti irodája felé, gyorsan megkérdezte Saltzmant, hogy hogy megy a sora.

A válasz így hangzott:

- Minden jó, a munka érdekes, noha nem hagytam, hogy rátelepedjen az életemre. Hetente néhány estémet önkéntes munkával töltöm, sokat olvasok, és írok egy novellát, amelyet valószínűleg soha nem adnak majd ki, de legalább élvezem.

Ez a laissez-faire (hadd csinálja, hadd menjen minden a maga útján) attitűd meghökkentette a barátját, mert nem tudta felfogni, hogy a másik épp nincs nyakig - és élvezettel - a munkában. Saltzman úgy döntött, tudatosan lefékezi az  életét. Ezt az elhatározását azzal erősítette meg, hogy visszamondott egy előléptetést, mert tudta, hogy a munka túl sok estéjét és hétvégéjét emésztené fel. Emellett noha foglalkoztatta a gondolat, saját bevallása szerint nem volt biztos benne, hogy az életének abban a szakaszában illet volna hozzá a pozíció. A döntés mindenesetre nem volt könnyű, és még jó ideig foglalkoztatta. Amikor aztán a fenti ismerősével összefutott, rájött, hogy miért. Ha nem akarnánk mindig előre és felfelé törni, ha nem néznénk ki állandóan elfoglaltnak és buzgón tevékenykedőnek, akkor unalmasnak tűnnénk, és talán egy kicsit lúzernek is.

Attól függetlenül, Saltzman élete milyennek tűnt egy külső szemlélő számára, a döntése, hogy lassít egy kicsit az életén, azt eredményezte, hogy az életet teljesebbnek, érdekesebbnek és érdemesebbnek élte meg, mint bármely korábbi időszakban. Miután lassított, Amy Saltzman felfedezte, hogy "a gyors tempó olyan szabályokat és mintákat kényszerít ránk, amelyek megyakadályozzák, hogy igazán sikeres, boldog éltet élhessünk."

Amikor hiteles munkastílusunk keresésébe fogunk, mi is megtapasztalhatjuk ezt.

(Forrás: Sarah Ban Breathnach - Egyszerű bőség)