Sokáig gondolkodtam, hogy megírjam-e ezt a bejegyzést, de saját magamat csapnám be, ha ide mindig csak szépeket és jót írnék. Ez is én vagyok és ez most az életem és az állapotom.

Néhány napra eltűntem, sőt a blogot is hibernáltam. Megszűntettem a közösségi oldalamat is, mert el akartam tűnni. Minden és mindenki elől... de elsősorban magam elől. Olyan mélyponthoz ért az életem, amit egyenlőre nem tudok kezelni, de sajnos azt sem hagyom, hogy más kezelje, vagy hogy segítsen. Egyszerűen nem tudom elfogadni a segítséget. Nem tudom miért van ez. Valahogy így vagyok kódolva. Azt érzem, hogy ha nem én dolgozok meg valamiért, akkor nem érdemlem meg. Biztos van, aki ezt úgy gondolja, hogy mártíromság, vagy, hogy hülyeség. Lehet! De egyenlőre nem tudok rajta változtatni. Ráadásul még szégyenlem is magam, hogy ide jutottam. Persze okolhatnám a körülményeket, meg hogy soha nem volt igazán mellettem senki, aki tanácsot adjon, vagy akinek igazán fontos lettem volna, de mégis csak én jutottam ide, ezért úgy gondolom, hogy nem várhatom el mástól, hogy megoldja a problémáimat.

Mostanában nagyon rossz lelkiállapotban vagyok. Néhány hónapja már voltam hasonlóan sz@rul. Akkor G. segített sokat, mellettem állt, naponta többször hívott, megbizonyosodva arról, hogy még élek és nem vágtam fel az ereimet. Most megint összecsaptak a hullámok a fejem felett. Sok mindentől... és most már G. sincs, hogy segítsen... :(

Most csapongani fogok, mert rengeteg dolgot érzek és rengeteget akarok egyszerre leírni, de muszáj leírnom őket, mert azt érzem, hogy különben bedilizek, meg talán, ha kiírom magamból, akkor csökken a feszültség és jobban átlátom a dolgokat.

A legnagyobb fájdalmam, hogy elvesztettem egy Embert az életemből, aki a legkedvesebb volt hozzám és a legtöbbet kaptam tőle. Ráadásul én küldtem el... de el kellett küldenem... magam miatt és miatta is. Neki most más az életfeladata, nem terhelhetem még jobban Őt az én problémámmal is, amikor Neki is van éppen elég harc és küzdelem az életében. Hogy is várhatnám el Tőle, hogy még az én nyomorommal is foglalkozzon... persze együtt mindent könnyebb megoldani, de ezt meg Ő nem akarta és én ezt tiszteletben kell, hogy tartsam... de most iszonyatosan hiányzik. Hiányzik, hogy nem hívhatom fel, hogy nem mondhatom el neki, hogy mi történt ma, vagy tegnap, vagy, hogy Ő hogy vagy. Egy éve a mindennapjaim része volt, és nem tudok nem Rá gondolni. Otthon bármerre nézek, mindenről ő jut eszembe. Most már leírhatom ide ezeket a dolgokat, mert úgy tudja, hogy töröltem a blogot, így biztosan nem fogja elolvasni. Annyira fáj a hiánya, mintha meghalt volna. Fizikálisan is beteg vagyok azóta. Nem kapok levegőt, úgy érzem, mintha 3 medve ülne a tüdőmön. Nem tudok enni (ami nem baj, úgy sincs nagyon mit), nem tudok aludni. Rengeteget dolgozom, hogy valahogy túléljek egy-egy napot. Tegnap éjszakás műszak után, ma reggel 9-től este 6-ig három lakást takarítottam ki, és ez lesz egész héten, és ezt csinálom hónapok óta. Nem tudom meddig bírom ezt fizikálisan, de most olyan állapotban vagyok, hogy nem is érdekel, csak megyek, mint egy zombi.

A múltkor azt mondta, hogy olyanok az írásaim, mint valami unatkozó háziasszonyé. Hát sok mindenre nincs időm, de unatkozni aztán végképp nincs. Ezért is töröltem egy időre a blogot, de aztán rájöttem, hogy még ha úgy van sem érdekel, hiszen magamnak írom... mementónak, ha valaki más is olvassa, annak meg csak örülök, hátha esetleg ő is hasonló cipőben jár és jó érzés neki, hogy nincs egyedül a problémájával.

És itt jön a második nagy problémám... az anyagi helyzetünk. Fizetés letiltásom van és emellett van még két tartozásom, amit ha nem fizetek be, akkor felmondják a részletet és egy összegben verik rám az egészet... Tehát jelen pillanatban 25 ezer forint marad a fizetésemből. Ezért kell három másodállást vállalnom, sőt most lesz egy negyedik is majd.

Ez van! Hogy hogyan tovább??? Egyenlőre fogalmam sincs. Azzal bíztatom magam, hogy eddig is volt valahogy, meg hogy majd elmúlik... És ha mélyebben belegondolnék abba, hogy ez még évekig így lehet, akkor tényleg neki mennék a Dunának, de egyenlőre az életösztönöm működik, de nem tudom, hogy ez mennyire lesz elég. Most még nagyon nagy a fájdalmam és a kétségbeesés! Talán egyszer elkezd enyhülni, de most még lefelé tartok... és még nem tudom, hogy milyen mély a szakadék. :(